,,A házasság kikötő a viharban. Vagy inkább vihar a kikötőben?"

Örök dilemmám, hogy mi jobb? Egyedül élni, társ nélkül, vagy lévén, hogy "az ember társas lény", társsal. Ez a bejegyzés olyan lesz, mint a hangos gondolkodás, amiben agyam két félteke, a racionális és a kevésbé racionális pró-kontra egymásnak feszül:

- van mosott-vasalt ruha (kivéve ha a párod egy hanyag, elkényeztetett lányka, akinek 5 nap után is könyörögni kell, hogy vasaljon és ne úgy, hogy közben a tévét lesi, mert sosem végez)

- van meleg étel (melegszendvics)

-rend van (rend ám, mert rá vagy kényszerítve, hogy mindent centire ugyanoda tegyél vissza, hogy neki ne kelljen pakolni)

-bevásárol (Igen. Volt hogy 5 napig üres volt a hűtő. Egyszer, este 11kor munka után enni kívántam, de nem volt mit. Feltettem a szolíd kérdést: miért nem vásároltál be? -,,Hát nem beszéltük meg, miket kell venni!"  És elmentem a mekdonáldszba. 25 éves, felnőtt, enyhén önállótlan lánka volt, akivel fél évig éltem együtt)

-Hozzám bújik éjjel, hogy melegítsem (igen, meg 25 fokot kell csinálni éjjel a lakásban, hogy ne kelljen vastag paplan)

-Elmegy veled mindenhova, hogy ne legyél egyedül. (Elmegy veled MINDENHOVA, hogy Ő ne legyen egyedül.)

-Szeret veled élni (ja, én is szeretnék azzal élni, aki fizeti az összes felmerülő költséget)

-Szimpatikusak a barátai (muszáj, hogy azok legyenek, még ha ők nyíltan utálnak is)

-Ösztönöz az egészséges életmódra (a folytonos cseszegetéssel és megjegyzésekkel)

-Ő lesz a gyermekeid anyja(akiket abból a pénzből nevelsz fel, amit megkeresel és úgy spórolod, hogy nem az anyjukra költöd)

Igen, joggal gondolhatnátok azt, hogy egy megkeseredett majom vagyok, de nem. Csak nem tudok dűlőre jutni. Egyfelől eddig soha nem volt egy normális kapcsolatom. Majdnem 30 vagyok és eddig 3 hosszabb kapcsolatom volt, de mindegyiket úgy zártam le, hogy vagy a kapcsolatnak vetek véget, vagy az életemnek. Nem könnyű velem együtt élni, mert rengeteget dolgozom, félrerakom a pénzt, éjfélkor fekszem, hatkor kelek (magamtól) és az élet központja nekem nem a szórakozás, hanem a munka. Ilyen családban nőttem fel. Mindenki dolgozott reggeltől estig, ünnepnapokon és hétvégén. A családnak egyedül a vasárnap volt szent. Nekem már az sem az. A nap van az évben, amikor nem vagyok hajlandó dolgozni. December 25 és a születésnapom. December 25.-ét azért szoktam magamnak elintézni, mert 24.-én hazamegyek a családomhoz. Összerakjuk a fát, eszünk, beszélgetünk, bontogatunk. Másnap legalább ne kelljen rohanni. A születésnapomon pedig elmegyek valahova. Egyedül. A születésnap az, aminek az ünneplését teljesen feleslegesnek tartom. Miért ünnepeljem a természetes öregedési folyamatot. Persze a gyerekeknél más, nekik kell, de felnőtt fejjel úgy látom, hogy minek ünnepeltessem magam. Tegnap is találkoztam az utcán az egyik ismerősömmel, akinek az volt a második mondata: "Amúgy születésnapom van." Amúgy, ki nem szarja le. Annyit mondtam, hogy remek. Itt van ez a köszöntés: Isten éltessen. Én ezt koccintáskor mondom. Többször visszakérdeztek: ,,Kinek van születésnapja?" Senkinek, de attól még éltessen bennünket. Szóval a születésnapot nem tekintem egy olyan dolognak, amit feltétlenül meg kell ünnepelni. Ha valakinek eszébe jutok (bár a fészbúknak köszönhetően olyan embereknek is eszébe jutok, akikről azt sem tudom, hogy léteznek),annak örülök, de nem kürtölöm tele a világot, meg nem hívom meg a fél várost egy sörre. Ünnepelni olyan dolgot kell, amit az ember elér. Egy vizsgát, egy diplomát, stb. Bár én ezeket sem szoktam. Valamiért, a teljesítménykényszeremnek köszönhetően, ha elérek valamit, az a boldogság mellett a természetesség érzésével tölt el, hogy ,,Ez nem is lehetett volna másképp". És ennyi. Nem iszom le magam egy sikeres vizsga, vagy egy jól sikerült rendezvény után. Csak bedőlök az ágyba az én kis jóleső megelégedettségemmel.

Ezekből is látszik, hogy nem vagyok könnyű eset és osztom azt, hoyg egy rossz kapcsolathoz két hülye kell, de minimum egy. Hát az én eddigi kapcsolataimban mindig megvolt a kettő. Bár ugye amilyennek egy kapcsolatban adod magad, az nem feltétlenül te vagy, hanem az, amit kihoz belőled a másik. Belőlem rengeteg jót, de rengeteg rosszat is sikerült kihozni. Bár amikor a 25 éves barátnőd a boltban szinte könyörög, hogy vegyél neki filctollkészletet és égre-földre ígéri, hogy majd rajzol vele nekem, az nem tudom, minek számít. Le szokott cseszni, hogy nem tudok gyerekként viselkedni. Én meg őt, hogy nem tud felnőttként viselkedni. A végén megkértem a kezét, mert addig hallgattam, hogy ,,Mikor kéred meg?", amíg megkértem, hogy ne kelljen hallgatni. Kicsit olyan volt, mint az író, aki a "Tiltakozás Eiffel tornya ellen" című interjúját az Eiffel toronyban adta, mondván, hogy ,,Legalább addig sem kell néznem ezt az ocsmányságot." Utána jött a ,,Mikor lesz az esküvő, mikor lesz az esküvő, milyen lesz, hol lesz, mekkora lesz, kik lesznek ott?....." Msfél hónap múlva úgy megelégeltem az egész dolgot (hozzátéve, hogy amíg velem élt, nem dolgozott semmit és nem is igazán keresett munkát, viszont hízott, mint a veszedelem). És ezt nem a rosszindulat mondatja velem. A tények makacs dolgok. A fél év alatt nem veszekedtünk. Ő mondta, én bólogattam, néha visszaröffentem, ő sírt, békülős szex, mondolgalódás, ajtócsapkodás, sírás, szex... Olyan volt a kapcsolatunk, mint egy rossz stratégiai játék. Aztán másfél hónappal a meggyűrűzés után visszakértem a gyűrűt és megkértem, hogy költözzön szépen haza, mert agyfaszt kapok tőle. Megtette.

Azóta senki nem kérdi meg, kinél aludtam, mikor jövök, hová megyek, mi legyen az ebéd [milyen süti :)],stb. Szóval olyan üres lett az életem. Csak a munka és a pénz. De a pénz nem fog nekem egy pohár vizet hozni, amikor lázas vagyok. A barátainak már mind felesége, menyasszonya, gyereke van. Én vagyok az egyetlen, akinek nincs. (jó, meg Gaben, de ő is külön fejezet a párkapcsolati kézikonyvben.) Így viszont egyre magányosabb az ember, mert nincsenek esti héderezések, egymásnálalvás, közös bulinyaralások, mert már a közös életre kell a pénz és ez így normális. Csak szar. Ha belegondolok, tök jó, hogy valaki várja otthon az embert. De az, hogy megyek dolgozni és velem akar jönni, mert ő unatkozik otthon. Az a gond, hogy soha nem a saját lakókörnyezetemből választottam. Az előző páromat Pestről költöztettem magamhoz. Olyan volt, mintha egy krokodilt a sivatagba deportálnál. Nem tud magával mit kezdeni. Egy idő után elkezdene nyaggatni, hogy menj vele vissza az Amazonasba, mert ő nem bírja a sivatagot, de te meg az Amazonast nem bírod. A lényeg, hogy olyan társat kell találni, akivel legalább az érdeklődési körötök hasonló és olyat, aki nem tök antiszociális. Lehet néma lányt is az árvaházból, mert se duma nem lenne, se anyós. Két legyet... Az lehet a probléma, hogy a kapcsolatok lemondásokkal járnak. Mindenkinek fel kell adnia egy darabot a szabad életéből és azt a részt be kell tennie a közös életbe. Viszont úgy érzem, én erre csak ideig-óráig vagyok képes. Vagy csak nem találtam meg azt a lányt eddig, aki mellett nem nézek át a szomszéd autóba.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.